Nemes-Jeles Veronika: “Ne menjetek el, olyan jó a buli!” (Szepsi, 17/01/22)

Vasárnap 900 embernek vittünk adományt,olyan körülmények fogadtak, amelyekre bár próbáltunk, de nem lehet eléggé felkészülni. Most találkoztunk először a harmadik világgal.

“Távlatok nyíltak a szepsi gyerekek számára. Eddig nem tudták elképzelni, hogy ők ennyi ember számára fontosak Budapesten. Most megtapasztalták.” – Derdák Tibor

Vasárnap Horn Tomi barátommal és az Ő csodás Adománytaxijának önkénteseivel egy Szepsi (ez egy kis település a magyar-szlovák határnál) melletti nyomortelepen jártunk, ahol magyar anyanyelvű romák élnek, közel ezren – Nekik vittünk egy teherautónyi, a budapesti önkéntes adományozók által összeadott meleg ruhát, játékot, élelmiszert. A hajnali Újlipótváros ébredező fényei mellett pakoltuk be halkan a sok babaruhát, kabátot, kis biciklit.

Szepsire érkezve az adományok átadása és kipakolása után nem sokkal a saját szememmel láthattam, micsoda égető szükség van mindenre, amit vittünk, pedig az ember mindig azt gondolja, kevés, vagy nem elég hasznos, amit adni tud. Kivéve ott, ahol a semminél is kevesebb van mindenből. Vannak szavak, amiket napi százszor használsz, beleépülnek a szókincsedbe, gondolkodásodba. Szepsi mostantól a mindennapjaim része, és a személyes felelősségem, hiszen láttam. Így beszámoló helyett álljon itt pár szó, ami a mindennapjaim része volt eddig is, de mostantól új tartalommal telik meg és mementóként emlékeztet arra, amit vasárnap tanultam és ami a dolgom:

FILM. Olyan helyen is lehet filmkészítő műhely, ahol az emberek nagy része egyetlen filmet sem látott életében. Kitört innen egy gyönyörű választékossággal beszélő (“a magyar nyelv a hobbim, nagyon kedvelem”) srác, aki visszajár és az az álma, hogy forgathasson egy filmet a telepiek életéről. Azt mondja, ne drága eszközök megszerzésével segítsek, mert jó filmet anélkül is lehet forgatni. Inkább nézzek körül, milyen pályázaton mérettethetnék meg magukat, mert nagyon szeretnének elérni valamit a saját erejükből.

KONTÉNER. A telep szélén álló konténer a közösségi tér itt, mert néhány, a telepről kitört és ma a városban élő fiú személyes felelősségének érzi, hogy visszajárjon és programokat csináljon a gyerekeknek benne – olvasás, higiéniai felkészítés, tánc. Maga a cinizmus: a konténert az önkormányzat bérbe adja (!) a srácoknak erre a célra.(270 euró/ hó…)

POSTA. Ide nem jön ki a posta, mert veszélyeztetett területnek nyilvánította. A telep hőse, Igor – szipusnak indult, de ma már Wallenberg-díja van – addig járt a hivatalokba, míg el nem intézte, hogy ha a posta nem jön ki, legalább ő kapjon egy e-mailt arról, melyik lakónak mikor jön levele, hogy az illető legalább begyalogolhasson érte a kilométerekre levő postahivatalba.

HIMNUSZ. Együtt énekelni a cigány himnuszt magyar cigány gyerekekkel. Együtt énekelni a magyar népdalt magyar cigány gyerekekkel. Kedveskedni akarnak nekünk egy kis táncbemutatóval is, de füstölni kezd a réges-régi hangfelszerelés. Nem baj, kerül gitár és élőzenére mulatunk, mindenki felszabadul és megtanítanak minket felhőtlenül bulizni – a konténer falán nem hatol át a külvilág. Felkért egy 2 éves kisfiú, Márk, de sajnos letáncolt a színpadról.

SZÉGYEN. Felülemelkedni az önsajnálaton, hogy tehetetlennek érzed magad és a szégyenérzeten, amikor körbejáratod a szemed a mázsás nyomoron. Az önkéntesség nem szafari, ahol körbejársz a szegények között és bámulod őket – emlékeztetjük egymást a feladatunkra.

FOCI. Maguk ácsolták a kaput, a jégpáncéllá szilárdult szennyvízen csúszkálva játszanak a srácok, rövidnadrágban, kabát nélkül. Testvéreik a pálya széléről szurkolnak. Stadion nincsen, a meccs izgi.

BUDDHIZMUS. Mindig is tudtam, hogy a buddhisták a legjobb fejek. Kísérőnk, Derdák Tibor, egy, a határon innen működő buddhista iskola tanára a telep reménysugara. Jön és segít érdeket érvényesíteni, gyereket iskolába besegíteni, apát olvasni taníttatni, világot a telepiekkel összekötni, motiválni.

VÉCÉ. Nincs. Ezer embernek. Pár éve egy kisfiú a szennyvíz aknába zuhanva halt meg. A város akkor küldött egy követ, azzal takarták le a nyílást.

KÁVÉ. A telepen nincs folyóvíz és sok helyen áram sem. Mégis megoldották valahogy, hogy kávé is legyen és sütemény is. Az egyik fabódé konyháját gyönyörű falfestés, hulladék tükörcserepekből készített mozaik díszíti, kérdezem az anyukát, ezt ki csinálta. “Az ember.” – mutat a férjére büszkén.

HATALOM. Az uzsorás, aki behajt drága autójával a telep dülöngélő fabódéi és a lesoványodott, hulladékokkal játszó gyerekek közé. Egy kislány vízért indul mellette, 3 kilométert kell majd a szennyezett vizű patakig gyalogolnia, nagy műanyag palackokat húz maga után, a döglött patkányra ügyet sem vet az út mellett. Egy másik kislány tanulni szeretne, hogy munkája lehessen, de még csak 5 éves, nem járhat óvodába sem, mert nekik nincs.