Adománytaxi, kérem folytassa! (16/06/25 – Borsodbóta)

Noha ennek semmi köze a taxi-Uber frontvonalhoz, amikor először találkoztam az Adománytaxival, még gyanakvással méregettem a koncepciót. Hamar bebizonyosodott, hogy bár elindulni minden kezdeményezéssel nehéz, ez a projekt nem csak, hogy minden támogatást megérdemel, de bennem is megmozdított valamit így világossá vált, hogy valamilyen formában szeretnék a részese lenni. “Adománytaxi, kérem folytassa! (16/06/25 – Borsodbóta)” bővebben

Van-e jogom kibeszélni ekkora nyomort? (16/03/02 – Tiszabura)

Kicsit hezitáltam: elétek tárhatom-e ezeket a fotókat? Van-e jogom kibeszélni ekkora nyomort, kisemmizettséget és tökéletes kilátástalanságot…

Azt hiszem, kétféle ember létezik: akit érdekel a hátrányosabb helyzetűek sorsa és akit nem. Szerencsére van átjárás, az egyikből még válhat a másik. A mai tiszaburai látogatásunk tipikusan ilyen alkalom volt, teljesen mindegy ki mit gondol, politikailag, eszmeileg, mert ez a mélységes nyomor az, ami mellet emberként nem lehet szótlanul elmenni. Vagy csak szótlanul lehet…

A település már első pillantásra is elhanyagoltnak, sivárnak tűnt, s további élményeink során ez az érzés csak erősödött. Végtelenül kedves és nagyon őszinte fogadtatásban részesültünk, a tiszaburai védőnő, Bakóné Márton Magdolna és a helyi családgondozó vezetője az adományok átvétele után betekintést engedett a település mindennapi kihívásaiba. A családgondozóban sincs fűtés, víz, villany, rendes számítógép, elképesztő, hogy ilyen körülmények között két ember végzi a 4000 személyre jutó 1300 gyerek és számos idős ellátásának minden jogi és adminisztratív procedúráját a személyes családlátogatásokon kívül. Lehetőségünk nyílt betekinteni hét család életébe, hogy biztosan tudjuk, hová kerül az adomány. Ha valaki már egy ideje mozog szociális körökben, azt hiszi, mindenre fel van készülve…pedig nem. Az itteni szegénység annyira sokkoló és megrázóan mindennapos, hogy arra nehéz szavakat találni. Egy szoba, betört ablakokkal, ahol az egyetlen berendezési tárgy egy tégla-lábakon álló ágy, mert a tél során mindent el kellett tüzelni. Minden a kis kályhán történik: főzés, vízmelegítés a fürdéshez. Semmi más. Felszakadozott linóleum. Az ajtókeret mellett több centis rés a vályogtéglákban. Öt gyerek él itt egy fiatal édesanyával, aki elszántan küzd, hogy gyermekeit tisztességben nevelhesse. Az, hogy egy szobát tudnak fűteni- akár két különböző család, 7-8 személy számára is- teljesen megszokott. Mint ahogy a döngölt fapadló és a mezítlábas gyerekek is. Ha valahol, itt tényleg jó helyen lesz az adomány. Belegondolni is rémisztő, hány ilyen család lehet még a községben, a régióban, az országban…A helyiek szerint fel se tűnne, ha Tiszaburán eltűnne a föld színéről. Tegyünk azért, hogy ez változzon!

“Van-e jogom kibeszélni ekkora nyomort? (16/03/02 – Tiszabura)” bővebben