Fritz Zsuzsa: Adománytaxiztam (Szepsi-Bódvalenke-Tornanádaska, 18/01/21)

A decemberi őrületben homályos emlékfoszlányok kerengtek bennem valamilyen ígéretről, amit Horn Tominak tettem arról, hogy persze igen, a Bálint Ház szívesen lesz része a következő útnak a Dzsi-Dzsu projekt keretében, azaz elmegyünk vele adománytaxizni.

Már csak a szabadságról jutott eszembe írni munkatársaimnak, hogy a januári csend és pihenés után rögtön egy egésznapos jócselekedeti útra megyünk, aki tud, jöjjön.

A következő, immár élesebb emlékem az email, amit Tomi kiküldött mindannyiunknak, akik ebbe a kalandba regisztráltak január 21-re.

Ijesztő email volt. És korrekt. Hihetetlen elkötelezettséget sugallt, tanítani vágyást, felkészültséget és szerzett tapasztalatot. Meghökkentett, büszkévé tett, hogy van a zsidó közösségben egy ilyen kezdeményezés és mögötte ilyen tehetséges fiatal emberek.

Úgyhogy igyekeztem mindent betartani, amit írt: pontosan megérkezni, melegen öltözni, élelmet magammal vinni, hogy ne tartsam fel a csapatot a kútnál.

Egy dologra nem tudtam felkészülni: a találkozásra, a látottakra, az élményre.

Első állomásunk Szepsi volt. Egy kis szlovák település szegénytelepe. Igor várt ott ránk. A telep lakója. Főszervezője. Lelke. Beinvitált lakásába, két piciny szobába, ahol egy csomóan laknak. Megvendégelt minket. Kint hideg volt, ricsaj, hó, sár és felfoghatatlan méretű szegénység. Fűtés, elektromosság és víz nélküli bádogházak. Szemét. Konténerek, amiket nem ürít az önkormányzat, csak néha, pedig fizetnek érte az itt lakók.  Bent derű, nevetgélő gyerekek, melegség, vendégszeretet és csodálatos zene.

Igor mesélt. Mesélt a harcokról, a megaláztatásról, a kitörési kísérletekről. A Raoul Wallenberg díjról, amivel elismerték munkáját tavaly és arról, hogy próbálták kitiltani a romákat a strandról. Arról, hogy ők magyarok és hogy a szlovákoknak ez nem tetszik. A szürreál maga.

Álltunk a hóban, néha-néha a hátunkba kaptunk egy-egy hógolyót, gyöngyöző nevetések és óriási barnak szemek kíséretében. Mondhatnám olyan volt, mint egy filmben. De nem abban voltunk, hanem a valóságban. 2018- Európájában.

Néztem Igort, mosolygott, derűs volt és elkötelezett. Azt mondta, ő olyan, hogy ha kiteszik az ajtón, bemászik az ablakon. Néztem a gyerekeket, boldogan szaladgáltak a számukra otthont, családot, ismerős melegséget jelentő számomra borzalmas telepen. Nekik ez volt minden. Otthon, szeretet, hovatartozás.

Amikor visszaszálltunk a kisbuszba, bezártam a szívem. Nem tudtam mit érezzek, mit gondoljak. Most sem tudom.

A többi, Bódvalenke, a freskók, az ebéd mintha azért lettek volna, hogy legyen egy híd, amin visszatérünk a normalitásba, hogy ne kelljen átugrani a tudat szakadékát, hanem szép lassan, komótosan vissza tudjak sétálni az általam ismert valóság ismerős melegébe.

Hazudnék, ha azt mondanám, tudom, mit kell tennem. Hazudnék, ha bármilyen következtetést levonnék ebből az élményből. Szép lassan emlékfoszlányok jönnek elő és talán majd egyszer észreveszem, hogy megemésztettem az átélteket és tudom már, hogy mit, hogyan és miért.

Itt ülök a fűtött, komfortos lakásomban a pamlagon, előttem a laptop.

Párszáz kilométer és egy hét választ el az adománytaxizástól. És egy világ. És nem tudom, mit érzek. Majd szólok, ha tudom.

Egyet tudok, megköszönni, hogy vannak, akik tudják, mit kell tenni. És tesznek is. Valamit.

Köszönöm.