Adománytaxi, kérem folytassa! (16/06/25 – Borsodbóta)

Noha ennek semmi köze a taxi-Uber frontvonalhoz, amikor először találkoztam az Adománytaxival, még gyanakvással méregettem a koncepciót. Hamar bebizonyosodott, hogy bár elindulni minden kezdeményezéssel nehéz, ez a projekt nem csak, hogy minden támogatást megérdemel, de bennem is megmozdított valamit így világossá vált, hogy valamilyen formában szeretnék a részese lenni. Elkezdtem hát érdeklődni és hamar lehetőséget kaptam, hogy első kézből szerezzek tapasztalatokat a témában. Sokáig azután nem sikerült tető alá hozni a kiruccanást különféle okok miatt, de végül június 25-én befértem végre az Adománytaxi csapatba, ami Borsodbótára látogatott. Hamar ízelítőt kaptam, mennyi szervezéssel jár egy ilyen túra megszervezése. A létszám folyamatosan ingadozott, hol csatlakozott, hol visszamondta valaki a részvételt; bizonytalan volt ki tudja elhozni a kisbuszt a telephelyről, hogy kerül bele a nagyjából 1 tonna adomány a pinceraktárból a járműbe, ki fogja vezetni az adománnyal teli monstrumot. Végül összeállt a brigád, így péntek este, 35 fokban egy laza pakolással hangoltunk harmadmagammal a másnapi útra. Izzadtunk rendesen, na ☺ Másnap reggel 7-kor rövid eligazítást követően nem túl kipihenten nekivágtunk a 165 kilométeres távnak. A kincses teherautóban 2 fő, a kísérő személyautóban 5 személy foglalt helyet, utóbbit nekem volt lehetőségem vezetni. Nagyon szeretek autózni, így örömmel vállaltam ezt a szerepet. Egy kisebb navigációs fennakadást követően gyönyörű tájakat magunk mögött hagyva érkeztünk meg 11 órakor Borsodbótára. A település egy völgy mélyén fekszik, minden irányból dombok-hegyek veszik körbe, igazi terepfutó paradicsom, noha kevesen művelik ezt a tevékenységet a térségben sejtésem szerint. A földrajzi adottságok egy másik folyománya annál többeket érint: a térerő nem olyan magától értetődő, mint nekünk, nagyvárosiaknak. Hamar kiderült, hogy a három szolgáltató közül csak egynek van teljes lefedettsége, egy másik hébe-hóba érhető el, a harmadik mindössze a falu 2 pontján vendégeskedik maximum 2 strigulányi jelerősséggel, mobilinternetről álmódni pedig méretes utópia csupán.

Fogadóbizottságunk egyik tagja egy gyönyörű kastélyba várt minket, mely egykoron egy bárói családé volt, ma pedig óvoda, gyermekház és alapítványi irodaként funkcionál. A Polgármester Úr érkezéséig (ez volt az első ilyen út) csatárláncban pillanatok alatt kipakoltuk a helyiek segítségével az adományokat. A szerencsések, akik ott voltak érkeztünkkor, azon nyomban neki is láttak válogatni a ruhaneműk között, majd ahogy az a falvakban lenni szokott, szájhagyomány útján kezdett terjedni az adományok híre. Itt volt az első olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy a helyiek híján vannak a tapasztalatnak, hogy miként kellene egy adományosztást megszervezni, a termékeket szortírozni, a rászoruló családok számára személyre szabni és eljuttatni. Érdemes lehet belegondolni, mekkora munkát igényel ennek precíz, igazságos és profi lebonyolítása.

Körbevezettek minket a kastélyban, ahol ugyan nem ideális a termek/szobák beosztása az óvodai igényeknek, ám így legalább rendezett környezetben szocializálódhatnak a gyermekek a roppant elhivatott óvodapedagógusok segítségével. Időközben megérkezett a Polgármester Úr, aki röviden mesélt nekünk a nagyjából 870 fős település történelméről, a nehézségekről, pályázatokról és fejlesztésekről. A település roppant büszke a 8 osztályos általános iskolájára, ahová 4 faluból érkeznek a tanulók és szinte mindenki továbbtanul, valamint az egyesületre, amely az önkéntes tűzoltástól, a könyvtár rendezésen és kulturális programok szervezésén keresztül a gyerekek táboroztatásáig mindenféle tevékenységgel foglalkozik.

Ebéd előtt eljutottunk két családhoz, akik roppant nehéz körülmények között élnek: 8, illetve 7 gyermeket nevelnek, a szülők alkalmi munkákból élnek és szeretettel próbálják pótolni az anyagi hiányt. A nagyobb gyermekek vigyáznak kisebb testvéreikre, ha a szülőknek van akkora szerencséjük, hogy akad éppen munka. Mindenki vendégszerető, kedves és udvarias volt velünk, a gyerekek is jól neveltek és aranyosak voltak, nem éreztük egy pillanatra sem kényelmetlenül magunkat. Nagyon felkavaró látni ugyanakkor, hogy milyen nehézségekkel küzdenek emberek nap, mint nap, és ehhez képest mi milyen bagatell dolgok miatt idegeskedünk olykor. Mindenkinek saját szemével kellene ezt látni legalább egyszer, hogy jobban átérezhesse ezeknek a családoknak a helyzetét és legközelebb ne legyintsen egyet, ha ilyesmi hírekről hall vagy netán van lehetősége segíteni.

Egy igazi házias paprikás krumpli után csináltunk egy csoportképet, majd egy rövid séta és a művház, valamint az iskola megtekintése után búcsút vettünk vendéglátóinktól. Távozásunkkor még mindig érkeztek a helyiek egy-két hasznos és csinos ruhadarab reményében, jó volt látni az örömöt.
Hazafelé beszélgettünk az élményeinkről. Volt, aki most először szembesült személyesen a rideg valóság ezen szeletével, más már azért nem először járt ilyen közegben, azonban egyetértettünk abban, hogy ezt nem lehet megszokni vagy relativizálni. Az, hogy a helyiek nem elég felkészültek az adományok megfelelő elosztásában felveti a kérdést, miként lehetne ezt előzetes munkával még a raktárban elősegíteni, persze ehhez megfelelő források, munkaerő és lehetőségekre van szükség. Ugyancsak nagyban megkönnyítené a munkát, ha rendelkezésre állna egy(-két) állandó kisbusz, hogy ne kelljen mindig más járművet szerezni, nem utolsó sorban pedig kemény pénzeket pazarolni a bérlésre.

A lényeg, hogy a motiváció adott, Borsodbótán egy fantasztikus kezdeményezéshez dukáló csapat jött össze, ahol senki se sajnálja az idejét, hogy segítsen és tapasztaljon. Nagyon hálás vagyok, hogy kipróbálhattam az Adománytaxizást, remélem lesz még lehetőségem rá, de szívesen kivenném a részem a háttérmunkából is, mert úgy érzem, ha valami, ez minden befektetett energiát megér. Nagyon bízom benne, hogy előbb utóbb ezt cégek és támogatók is észreveszik. Személyesen pedig nem is tehetek mást, mint minden kedves ismerősömet arra buzdítom, hogy aki teheti, valamilyen formában próbáljon a tettek mezejére lépni, mert nem elég sajnálkozni, ennél többre vagyunk képesek.

Adománytaxi, kérem folytassa!