Szinte, mint egy nyaraláson (16/09/26 – Alsószentmárton, Nagytótfalu)

Fura volt tegnap este a budapesti utcákon sétálni a meseszerű falvak után, ahol az Adománytaxi szervezésében jártunk. Ez a kis házas, pázsitos vidék Pécstől délre, közvetlenül a horvát határ mellett terül el. Csapatunk válogatottan jófej, nyitott, kedves, mosolygós, segítőkész emberekből verődött össze. Legtöbbükkel akkor találkoztam először, vagy másodszorra, mégis elsőre családias hangulat vett körül. Első állomásunk Alsószentmárton volt. A család, aki fogadott, és elraktározta a tömött teherautónyi ruhát, cipőt, bútorokat a másnapi szétosztásig, egy pesti ismerősnek a barátja.
A magamkorú anyuka három kisfiával csak hazalátogatott szüleihez. Megkínáltak minket cigány lecsóval és cigánykenyérrel. Mindkettő emlékezetes volt a legjobb értelemben, meg is fogom tanulni a készítését. Az anyuka a legnagyobb csemetéjével körbevezetett minket a falun. Az apró színes házakból fejek bukkantak elő, lenyírt, friss zöld fű szegélyezte az út két oldalát, és borította a rendezett kerteket. Gyerekcsapatoktól és bicikliző felnőttektől nyüzsgött az utca. Köszöntek nekünk, néha elkaptuk beás nyelvű beszélgetéseiket. Beszéltem önkéntes barátaimmal, hogy olyan hangulatos, hogy magunk is odaköltöznénk. Azért elgondolkodtam, hogy télen is ilyen mesés-e itt sétálni, és ezeket a kis kunyhókat be lehet-e rendesen fűteni. A vezetőnk kisfia és a mi 10 éves önkéntes Ádámunk mindeközben hoppkutyát játszott. És öröm volt mindannyiunknak látni, hogy ilyen egyszerű az egész. A gyerekeket össze kell hozni, közös programokat kell szervezni, és az épülő falak és korlátok már az alapkőnél szétporladnak.

Második állomásunkon, Nagytótfalun Alsószentmártonnal ellentétben főleg fehér emberek mutatkoztak. Minden másban nagy volt a hasonlóság, szépen gondozott közterületek, alig tíz bejelentett teljes munkaidejű állásban dolgozó lakos, az emberek nagy része a környező szőlőföldeken napszámban, közmunkából és segélyekből kapargatja össze az alapvető anyagi szükségleteit. Ebben a faluban is alaposan megvendégeltek minket, miután kipakoltunk a nekik szánt egy teherautónyi ruhaneműt. A falu központjában, az összenőtt boltban és italmérőben este sok vendég fordult meg, váltották egymást a klasszikus számok, az egyik helyi lakos beszélgetést kezdeményezett a migráns helyzetről, és kellemesen kellett csalódnom az emberséges hozzáállása hallatán. Az itteni vendéglátónk aktívan szervezi a közösségi programokat, falu egészségnapot, karácsonyi parlamentlátogatást, rajzversenyt, és még sok mást, melyről büszkén mutatta a képes naplójukat.

Másnap a munkahelyemen kicserélték az ajtókat üvegre, és hallottam, ahogyan egyik-másik munkatársam savanyú megjegyzéssel húzta a száját. És mindez olyan mesterkéltnek tűnt a tegnapiak után, mint amikor egy óvodás hisztizik, hogy miért kék és nem zöld matchbox-ot vett az anyukája.
Szinte, mint egy nyaraláson éreztem magam a délvidéki kiránduláson, kicsit olyan, mintha turizmust lehetne építeni erre. A helyiek barátságosak és vendégszeretők, és mindenki jól érezheti magát, mindenki jól jár.