„Mom, mom, mom…” (Fulókércs, 17/11/19)

Joanne Monica Kanarek (Lengyelország) beszámolója

Van valamiféle szentség a tanár és a tanuló kapcsolatában. Az az élmény, melyet egy Borsod megyei kis roma falu látogatása során szereztem az Adománytaxival, emlékeztetett ennek a különleges kapcsolatnak a rendkívüli jelentőségére. „Mom, mom, mom…” mondta csendesen, miközben rám függesztette hatalmas, mogyoróbarna szemeit.  Volt valami furcsa ebben a rendkívül mély tekintetben: egy idős ember bölcsességét sugározta. A többi gyerek elmondta a fordítómnak, hogy tanulnak valamennyi angolt az iskolában, erre felelt a fiú a „mom, mom, mom…” szavakkal. Egy kék zsírkrétával szépen, nagy betűkkel felírtam egy papírlapra: MOM. Odaadtam a fiúnak a zsírkrétát, és elé toltam a papírlapot. Minden további utasítás nélkül, ügyesen lemásolta a betűimet: MOM. Meleg elégedettség öntötte el a szívemet, ahogy néztem a mozdulatait.

Jól ismerem a roma közösséget övező negatív sztereotípiákat, és a témával kapcsolatos összetett magyar politikai csatákat. Mindig sok energiát fektettem abba, hogy megismerjem és megpróbáljam megérteni mások élményeit, és a fenti találkozás jó kiindulópontnak tűnt mindehhez. Korábban sosem jártam romák lakta településen, és sosem beszélgettem olyan emberekkel, akik a roma közösséghez tartozónak vallják magukat. Éppen ezért tartottam az Adománytaxival. Szerettem volna használni a tudásomat, adni valamit, tanulni egy közösségről, amiről kevés ismerettel rendelkezem. És ami a legfontosabb: úgy tekintettem erre az útra, mint a pozitív képalkotás lehetőségére. Szerettem volna személyes tapasztalatot szerezni romákkal kapcsolatban arra az esetre, ha ez a téma egy beszélgetés során felmerülne – különösen akkor, ha ez a beszélgetés negatív irányba tartana.

Megint rám tekintettek azok a nagy, barna szemek. Lenyűgözött, hogy mennyi értelem sugárzik belőlük. Ennek a gyereknek a tudásvágya végtelen volt. Bennem pedig rögtön felébredt a vágyakozás, hogy tanítsam őt. „Miféle oktatásban részesülhet vajon?” – kérdeztem magamtól. „Vajon a szülei, tanárai mennyit fektetnek a jövőjébe?”. Ebben a pillanatban azonban a válasz ezekre a kérdésekre felesleges volt. Csak az számított, hogy kielégítsem ennek a gyermeknek a tudásszomját. És pontosan ezt tettem. A fordító segítségével megkérdeztem a fiú nevét. „Renátó”, felelte. Leírtam a lapra a RENATO szót, és ismét átadtam neki a zsírkrétát. Helyesen leírta a lapra a nevet. Hangsúlyozva a betűket, végighúztam az ujjam a papírra írt szón: „RE-NA-TO.” „RE-NA-TO”, felelte. Új érzések bontakoztak ki bennem. Lenyűgözöttség? Az első anyai érzések?

Nem tudtam mire számítsak, de úgy tekintettem erre az élményre, mint az első tapasztalatra egy témában, amellyel korábban nem találkoztam. Nem az én feladatom, hogy ítélkezzek, vagy összehasonlítsam ezt a tapasztalatot más élményekkel. Azért voltam itt, hogy tanuljak, hogy megvizsgáljam az előzetes tudásom helytállóságát, hogy új tapasztalatokat szerezzek. Úgy érzem olyan időket élünk, melyben a médiából táplálkozva formálunk véleményt olyan csoportokról, melyeket nem ismerünk, olyan emberekről, akikkel sosem találkoztunk – legyen szó bármilyen vallási, etnikai, társadalmi csoportról. Olyan információk alapján ítélkezünk, melyeket rövidítve, elferdítve tálaltak elénk, éppen azért, hogy bizonyos, stratégiailag megtervezett üzeneteket közvetítsenek. És bár nagyon határozott véleményem van minderről, ez nem a megfelelő hely és idő arra, hogy ezt kifejtsem. Azért írom le mindezt, hogy hangsúlyozzam: azért vállalkoztam erre az útra, hogy megszabaduljak azoktól a gondolataimtól, melyek csak hallomásból származtak, noha mindez semmivel sem könnyebb, mint ha olajcseppeket próbálnánk eltávolítani a víz felszínéről… lehetetlen.

A szavak mondatokká formálódtak, a mondatok pedig egyre összetettebbek lettek. A szeretetem egyre nőtt, ahogy Renátó sikerrel lemásolta és elismételte, amit mutattam neki. A gyerekek elmondták, hogy még nem vették végig az ábécét az iskolában, és jelenleg a „T” betűnél tartanak. Megrázó volt ezt hallani. „Mi történne ezeknek a gyerekeknek az életével, ha az őket körülvevő felnőttek elkezdenének őszintén törődni velük?”; „Milyen új utak nyílnának meg előttük?”; „Miféle vezetők lennének belőlük?”. Ezekre a gondolatokra már úgy éreztem, lassan széthullok, a könnyeimmel küszködtem: micsoda lehetőségek nyílnának apró odafigyelések mentén! „Renátó egy jó és okos fiú.” – ez volt az utolsó mondat, amit a lapra írtam. Ezután hagytam, hogy a fiú újra és újra elismételje. Szerettem volna biztos lenni abban, hogy sosem felejti el. Szerettem volna, ha ez a mondat örökké beépül a gondolatai közé.

Köszönjük a kisbusz felajánlást a MAZSIHISZ-nek!